Szerzetessorsok fölött töprengve írtam le nemrég ezt a felismerést. Gábor atya „halál-hírvétele” után – egyszer majd ez is örömhírvétel lesz! – visszataláltam a gondolathoz és most már látom is őt. Vékonyan, gondos tisztaságával, ápoltan. Ahogyan kinézett, olyan volt belülről is. Rendes, teste-lelke-szelleme rendjével. Ez a rend messze több puszta pedantériánál. Békében voltak körülötte a tárgyak, és harmóniában a gondolatok, de az érzelmek is. Gábor atya kerek világban élt, az övében és a maga módján próbált nyitott lenni, rendszeresen olvasta az újságok közéleti rovatait és sokkal többet tudott róla és belőle, mint amit általában kinéztek belőle.

Azt hiszem tudta ezt, hogy ő csak Gabrielito, ahogy a jó ecuadoriak hívták: kicsi Gábor. Nem a mennyiséget mérte a szó, tehát valamiből kevesebbet, hanem épp fordítva, ez a megszülető szeretet ebben a kicsinyítő formában talált utat hozzá, ahogy a déli népek a szeretetszavaikat mindig kicsinyítik.

Ő Gábor atya volt. Padre Gabrielito! Egész lénye ebben valósult meg, hogy ő pap, fölszentelt szolgája Istennek. Ezt mindenki érezte körülötte, véletlenül se lett ő Gábor bácsi. Igaz, János bácsi (P. Henevesi János SJ) mellett erre sok esélye nem is volt.    

Tíz éve laktam mellette, egy vékony fal választott el egymástól bennünket, erősebb sóhajtására már fölütöttem a fejem és a szomszéd felé szagoltam. Megismertük és szerettük egymást. Ezt úgy írom le, mint egy megélt hétköznapi tapasztalatot, pátosz nélkül. Megbízható, csöndes, föltétlen hűséges szolgája volt az Úr Jézusnak. És feltétlen bizonyosságom van afelől, hogy azonnal, gondolkodás nélkül vértanúja lett volna az Úrnak, ha Ő ezt kérte volna tőle.

Nála is minden a gyökérből eredt, a családjából. Az alföldi város, Kiskunhalas tanyavilágainak katolikus iskolaigazgatója, Gábor atya édesapja volt a minta. Alma és fája. Összetartoztak. Hiába is gurult az alma a Tengerentúlra, az Egyenlítő közelébe, az édesapa minden nap utánament az ő fiának. Ezt ő mesélte nekem, drága jó Gábor szomszédom: „Kertes házunk hátsó felébe járt ki apám, minden estefelé, és egyszer tanáros pontossággal, egy műszaki tájoló segítségével meghatározta azt az irányt, amelyre Ecuador esik. Hosszúnyelű bicskájával egy oszlop tetejébe szabályos mély nyilat faragott. És odaállt esténként a nyíl tövébe, megnézte a horizontot és odamondta a napi rózsafüzér imádságát értem, az ő Gábor fiáért. Harminc éven át”.

Hatalmas erejű az apák imádsága! Ebből élt II. János Pál pápa, hiszen apja, az özvegy katonatiszt, a kisfia ágya mellé térdelve éjszaka közepén mondta az olvasót. Ezt is az alma mondta a fáról.

És mégis, Gábor atya egész lénye a Szűzanya szeretetében telt el. Mondtam is neki, hogy valamilyen máriás rendbe kellett volna lépnie, de valójában még a végére sem értem a kérdésemnek, mert azonnal tudtam, hogy „ejszen” helyben van, mert az ignáci rend éppenséggel máriás, úti-máriás, boldogasszonyos. Megfogta, megérintette a Szeretetláng és Gábor atya ebben a tűzben égett, szépen rendben, égett, de el nem égett.

Valójában egy csendes csoda történt körülötte, mert ezt a tiszta, megmért, egyházilag is jóváhagyott szűzmáriás lelkiséget egész Dél-Amerikában elterjesztette. Milliók hitét segíti Jézus felé így Mária. Ebben a misszióban ő vezető szerepet is vitt, és feltétlen tekintély fonódott neve köré. Soha senki meg nem kérdőjelezte, annyira hitelesen tudta képviselni az alapító szándékát, kinek mintegy örököseként járt el.

Szép lelki küzdelmét láttam és tanúskodom róla, ahogy megharcolt azért, hogy idős kora miatt lemondjon a megbízatásról. Elfogadta és megkönnyebbült benne. A lelkivezetői hivatal már nem illette őt, de félhivatalosan, vagyis a megélt valóságban ő volt és maradt ezreknek és ezreknek hűséges lelkivezetője. Nagyon szerette a számítógépét, ő, a meglehetősen konzervatív Gábor atya! De csak egy dolog miatt szerette, hogy levelek sokaságát kaphatja és küldheti, bárhová a világban. Azért a virtuális világához egy kis füzetet is használt, számozott oldalakkal, melyben gondosan feltüntette, kinek és mikor írt. Ha az íróasztalát láttad volna? Még a Szűzanya is mosolygott, hogy ilyen rend még talán Názáretben sem volt!   

Ugyanígy a Lélek ösztönzésére született meg benne és körülötte itthon, magyar földön a Keresztény Édesanyák Szent Mónika Közössége. Amíg a Szeretetlángot innen vitte külföldre, addig ez utóbbit hazahozta. Szerintem egyáltalán nem tudta, hogy milyen jó kereskedő, persze ő csak „lelki ügyekben utazott”.     

Gábor, hadd köszönjem meg neked, az alázatodat. Néha keményebben szóltam neked, és számonkérő voltam, bocsáss meg érte! És még te jöttél aznap estére kelve, csendesen kopogtatva, hogy: Gondolkodtam és bánt, bocsánatot kérek! A szemem ilyenkor elfutotta a könny és hozzád lépve mélyen, szorosan megöleltük egymást. Nem is tudom, lehet-e jobban megérezni a szentignáci hivatást, mint épp egy ilyen ölelésben. Hogy miért enged meg az Isten bizonyos furcsa dolgokat? Meglehet, épp az ilyen ölelésekért (is)!               

Szép tiszta, egyenes élete volt, amilyen lett a halála is. Csendesen átment. Köszönöm az Úrnak, hogy nekem adta őt, hogy társa lehettem, hogy tanulhattam tőle szelídséget, szeretetet és bizalmat. Legyen útkészítőnk, hiszen most már ismeri az Utat, merre kell menni. Most már láthatja a Szűzanyát, aki szerintem eléje sietett, és talán még puszit is kapott Tőle. Még azt is el tudom képzelni, hogy Gábor atya belepirult ebbe. Lesz ám, mit mesélni egymásnak!

Isten az érett gyümölcsöt, csak az érettet veszi le a fáról…

2015. június 22.     P. Vértesaljai László SJ