design_element1 Szent Monika - Kereszteny edesanyak kozossege design_element3 design_element4 design_element5 design_element6

Szent Mónika

Keresztény édesanyák közössége | szentmonika@szentmonika.hu

Édesanyja halála


MÓNIKA ELRAGADTATÁSA ÉS HALÁLA

27. Nem emlékezem pontosan, hogy anyámnak erre mit feleltem. Talán öt nap sem múlt el ezután, vagy alig valamivel több, és láz döntötte őt ágynak. Betegsége egyik napján ájulásba esett és kevés ideig eszméletlenül feküdt. Összeszaladtunk, ámde magára eszmélt hamarosan, és mikor meglátott minket az ágya mellett, engem és testvéremet, valami kérdő hangon így szólt hozzánk: - Hol voltam?

És mihelyt látta, hogy mennyire megrendített bennünket a fájdalom így folytatta tovább:

- Tehát itt temetitek el anyátokat.

Hallgattam és könnyeimmel gyürkőztem. Fivérem motyogott valamit, talán, hogy inkább azt óhajtaná, ha nem ott idegenben, hanem hazai földön zárná le a szemét. Midőn ezt hallotta anyám, gyötrődő arccal, mintegy büntetésül, hogy effélékre gondol, rátekintett, majd rám emelte róla a szemét és szólt:

- Nézd csak, mit beszél.

Majd mindkettőnknek csakhamar ezt mondotta:

- Földeljétek el bárhol ezt a testet. Ne okozzon ez nektek semmi gondot. Csak arra kérlek titeket, hogy az Úr oltáránál emlékezzetek meg rólam, akárhol lesztek is.

Midőn ezt a kívánságát, amennyire tudta, szavakba öntötte, elcsendesedett. Ismét súlyosbodó bajával küzdött.


28. Én pedig, ó láthatatlan Isten, rágondoltam híveid szívébe rejtett ajándékaidra. Csodálatos gyümölcsök sarjadnak belőlük. Örültem és hálát adtam neked. Eszembe jutott, hiszen tudtam róla, hogy milyen nagy gondoskodás emésztette sírjáért folytonosan anyámat. Férje porai mellé szemelte ki magának a sírját és azt egyre ápolgatta. Szép megértésben éltek ugyanis együtt és azért úgy akarta - íme milyen kevéssé érti meg emberi szívünk az örökkévalókat -, hogy a boldogságát még ez is tetézze majd: a tengerentúl történt utazás végeztével a két házastárs hamvainak egyazon rögöt adják sírhelyül és így emlékezzenek meg róluk az emberek.

Nem tudtam, hogy ez a hívságos gondolat jóságodnak teljessége elől mikor kezdett szívéből tünedezni. Csodálkoztam és örvendeztem, hogy így adta ezt tudomásomra. Bár az ablaknál szőtt csevegésünk során, abban a kijelentésben: mit keressek tehát a földön?... nem mutatkozott már az a kívánság, hogy otthonában hunyja le a szemét...

Később hallottam, hogy mikor már Ostiában voltunk, valamely napon anyai meghittséggel beszélgetett néhány barátommal a földi élet megvetéséről és a halál jóvoltáról.

Én nem voltam jelen. Barátaim csodálták tőled kapott asszonyi erősségét, s midőn kérdezték, nem fél-e, hogy gazdájától ilyen messzire hagyja majd a testét? - így felelt:

- Nincs távol semmi a jó Istentől. Nem kell félnem, hogy a világ végén megfeledkezik, honnét keltsen új életre engem.

Betegsége kilencedik napján élete ötvenhatodik esztendejében, ez a jámbor és kegyes lélek elköltözött a testből. Én harmincadik évemet tapostam.