design_element1 Szent Monika - Kereszteny edesanyak kozossege design_element3 design_element4 design_element5 design_element6

Szent Mónika

Keresztény édesanyák közössége | szentmonika@szentmonika.hu

RÓNA GÁBOR ATYA TANÚSÁGTÉTELE

 

 

 

 

Az imádság a mi hatalmas eszközünk
     Jelen kis írásommal szeretnék eleget tenni egy kedves felkérésnek, hogy mondjam el a KALÁSZ kedves olvasóinak, hogyan imádkozott jó édesapám azért, hogy én pap legyek. A másik pedig egy hatalmas imameghallgatás, melyről, megvallom, magam már rég megfeledkeztem, de most felelevenítette bennem Bartalné Veronka kedves édesanyatársatok kérve, hogy  osszam meg veletek. Mindkét tanúságtétel az ima hatalmas erejéről szól. 

     Első tanúságtételem:  Tanítócsaládból származom. Édesapám Kiskunhalason volt tanyai iskolák igazgatója, édeanyám tanítónő volt egy városi iskolában. Édesapám munkabeosztása kötetlenebb volt, így minden nap elment a templomba. Napiáldozó volt, az egyházközség világi elnöke. Tanítói nagyon szerették. Édesanyám nagyon szerette tanítónői hívatását. Csak idős korában hagyta abba a tanítást. Ő is mélyen vallásos volt. Édesapám olykor elvitt magával iskolalátogatásaira, ilyenkor aljött hozzánk a városi kocsi, télen a szánkó...

Nagy élmény volt számomra suhanni szánkóval a havas tájakon. Máskor meg hozott "madárlátta kenyeret", ami megmaradt az útravalójából, amit láttak a madarak! Annak különös íze volt! 

Már több mint húsz éves voltam akkor és már a Jezsuita Rend noviciusa, amikor édesapám és jó édesanyám meglátogattak. Ez volt egyike utólsó találkozásaimnak édesapámmal. Pár percre egyedül maradtunk csak mi ketten.  Láttam, hogy ő valami nagyon fontosat akar mondani nekem. Megszólalt: "Gabi, amióta megszülettél, egy nap sem múlt el a nélkül, hogy ne imádkoztam volna azért, hogy te pap légy, és Loyolai Szent Ignáchoz, hogy  jezsuita légy." Ekkor az én hivatásomnak a kulcsát tette le a kezembe. Áldja meg érte a Jóisten!  Papi és jezsuita hivatásomat a Jóisten után... neki köszönhetem!

     Második tanúságtételem:  Ekkor már Dél-Amerikában voltam, Quítóban, Ecuador fővárosában. A rendházunk, amelyben akkor laktam, a történelmi városrész közepén volt, kétemeletes szép modern épület, fölötte terrasszal. Házunk egyik része diákotthon volt egyetemisták számára. Aznap este valami ünnepük lehetett a fiataloknak, mert elég hangosak voltak, és ez még éjszakába nyúlóan is tartott...  

Szobám a terrasz alatt volt, és nem tudtam aludni. Kijöttem a folyósóra, és ahogy megállok az ablaknál, valami szörnyű látvány tárult elém: pár méterre tőlem, az ablakon át látom, hogy a terrasz külső peremén ül egy fiatal egytemista, lábait a mélységbe lógatva... Alatta a mélyben kövezett kis belső udvar. Csak ül, és egy másik ablakból egy barátja beszél hozzá szépen, bátorítóan, hogy ne adja föl, jönnek, segítenek neki... Ekkor kaptam egy hatalmas kegyelmi indítást arra, hogy teljes erőmből imádkozzak érte. Bementem a szobámba, és teljes szivemből és erőmből imádkoztam. Akkor már pap voltam. Nem tudom, meddig tartott ez a hihetetlen imaküzdelem. Egyszer csak kezdtem érezni, hogy visszatér a béke a szívembe. Felöltöztem, és átmentem a diákok otthonába.  Mosolyt látok az arcokon. Jó jel! Kérdem, mi van a fiúval...?  Mondják: a szobájában van, fekszik az ágyán... Megkönyebbültem!  Mégis, hogy történt? Elmondják, a fiú levetette magát a mélybe, de egy karja beszorult az esővízlevezető csatorna és a fal közé, és nem engedte őt lezuhanni. Ketten, ők is kimentek a terrasz külső oldalára, és csak a Jóisten tudja hogyan, a terrasz széle alatt levő odaszorult társukat kihúzták onnan, magukat is a legnagyobb halálveszélynek kitéve, beemelték a terrasz korlátján, és a fiú megmenekült!  Ezt én nem láthattam, de ezt mondták el nekem a társai. Ha más mondaná el, nem tudnám elhinni, de tanúskodom, hogy ezt monták el a társai.              Ezt a második történetet nagyon nem akartam föleleveníteni magamban, sem azt másokkal közölni. Hogy mégis rászántam magam, azt ezért tettem:  Vannak emberek, esetleg saját környezetünkben akár családunkban is, akik nem adták jelét a bűnbánatnak vagy a megtérésnek, és meghaltak úgy, hogy nem rendezték lelküket a Jóistennel. Ők is a mélybe vetették magukat, de a jó Istennek vannak lehetőségei, hogy megmentse lelküket a kárhozattól, ha vannak lelkekek, akik buzgón és állhatatosan imádkoznak értük még haláluk után is. A kárhozatból nem lehet ugyan senkit visszahozni, de a Jóisten az ő mindentudásával előre látta a jó lelkek érte végzett állhatatos és buzgó imáit,  mindezt tekintetbe vette, mielőtt még ítélőszéke elé került volna, és csodával határos módon megmenthette őket attól, hogy az örök kárhozatba zuhanjanak. Tartsunk ki tehát a bizalomban és a buzgó és állhatatos  imádságban!                                                                                                                                                                                                                                                                Róna Gábor S.J.