A keresztfa alatt. Ott állok magamban... az Isten végtelen szeretetének igézetében; lelkemet elfogja a könyörület s az imádás mély érzése, szemembe könny gyûl; lehajtanám fejemet, de a kereszt vonz, késztet, hogy nézzek rá; mert „rám néznek és sírnak...” ígéri.
Mit adtunk neked Uram, neked, kit szeretnünk s imádnunk kellett volna. Eljöttél s barlangba szorultál; körülnéztél s Egyiptomba futottál; álruhában járó, faragó ács voltál. Egyszer indultunk eléd pálmaágakkal s te sírtál; egyszer bíztad magad ránk s Barabbást választottuk; egyszer akartunk koszorút kötni neked s tövisbõl kötöttük; egy arcképedet vettük s az „Ecce homo” arca maradt ránk; egyszer tûnt föl, hogy anyád is van s íme, fájdalmas anya lett belõle; egyszer kértél inni s ecetet nyújtottunk.
Ó, ki hitte volna, hogy ez legyen köztünk sorsod, hogy ilyen legyen utad. S most függsz itt, mint megfagyott imádság, mint megkövült, kiáltó szó. Kitárt karokkal s nyílt ajakkal kiáltasz irgalomért. Sok hegyen imádkoztál; de az ezen hegyen végzett imád az örök „interpellatio” kiáltása. A végtelen nagy Isten bús haragjának éjjelében megfagyott ajkadon a fohász. Nagy, szent az az Úr, ki önfiának sem kegyelmezett...! Mily rémséges fölségben hirdeti ezt a kereszt! Emberek, féljétek az Istent s szeressétek Krisztust. Ezt kiáltja õ felétek, kiáltja a végkimerülésig. Ó ha, valamikor, hát ma halljátok meg szavát; esd, hogy kíméljétek s becsüljétek meg lelketeket.
(Prohászka Ottokár)